10. lett. Közben nézegettem a kibontakozó sztorit: annyira tipikusan magyar.

Hamis volt, nem tud énekelni, nem ért a zenéhez, béna volt az első koncertje, borzasztó okosnak gondolja magát a Facebook oldalán, bölcsész, nyálas - és még sorolhatnám. És akkor maga a szám, ami férfiatlan (az), unalmas, nem rádiókész - stb.

Miért nem tudunk mi elfogadni embernek - embereket? Hogy mindenkinek vannak nem szimpatikus tulajdonságai - is. És ha már egy ember képvisel minket valahol, akkor miért nem tudunk neki egy emberként szorítani? Akkori is, ha nem bálvány - csak egy srác az utcáról. Ha már ő van ott. Persze, mi jobbat tudnánk, jobban tudnánk :) - de ha már őneki sikeredett...

Olyan kisstílű irigyek vagyunk, akik a közös önsorsrontásig görcsölünk azon, hogy azok, akik lehetőséghez jutottak, akik kicsit előbbre jutnának, azokról bebizonyítsuk valójában sokkal rosszabbak, mint mi.

Ahelyett hogy meglátnánk benne, hogy ezek szerint nekünk is nyitva áll a kapu.

Ez a magyar átok, nem más. Lépjünk már túl ezen.

Ui.: Szoknom kell még ezt a túlbonyolított felületet. elfelejtettem élesíteni ezt a bejegyzést :))